„A csalódások nem csak elvesznek tőlünk, de adni is tudnak”

Mintegy hat évvel ezelőtt jelent meg első könyve, az Örökölt sors. Azóta szakadatlan népszerűsége, interjúkat ad, előadásokat tart, megjelentek további könyvei. Hozzá szokott már ehhez az életformához? Egyáltalán: meg lehet szokni? 

Ami kívülről különleges életformának tűnhet, az megélve nem más, mint következetes munka, egyik feladat a másik után. Az életemet nem a népszerűségem tudatában élem. Reggel, amikor felkelek, nem a saját nimbuszom foglalkoztat, hanem az aznapi feladatok, határidők, a megoldandó problémák, a megírandó cikkek. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a munkám minden egyes aspektusát élvezem. 

Mennyire érte váratlanul a számunkra legalábbis hirtelennek tűnő siker? Megérintette a felelősség súlya? 

Az Örökölt sors az elmúlt két évtized legnagyobb magyarországi könyvsikere, ami nem csak engem, de a könyvszakma öregrókáit is meglepte. Azt a lelkem mélyén éreztem, hogy sikerült megtalálnom a hangomat, és közérthetően, mégis tudományos igényességgel beszélni egy roppant összetett jelenségről, ám azt álmomban sem gondoltam volna, hogy öt évvel a megjelenése után még mindig a sikerlisták előkelő helyein lesz. A felelősségemmel mindig is tisztában voltam, éppen ezért vigyáztam, hogy a mondataimmal ne keltsek parttalan indulatokat, ne felmentéseket adjak az olvasók kezébe, hanem a megértést, az elfogadást és a feldolgozást segítsem. 

Kötődik ehhez esetleg történet? Volt olyan pillanat, amikor észrevette, hogy itt már nincs visszaút, az embereknek szüksége van Önre, a szakértelmére?

Az embereknek magyarázatokra van szükségük, mert értelmes lények lévén szeretnék érteni, hogy mi miért történt velük. Én ebben a megértésben tudok segíteni. Az ezzel kapcsolatos egyik megrázó élmény még a könyv megjelenése előtt ért. Akkor már tartottam előadásokat. Egy ilyen alkalommal az előadás annyira megrázóra sikerült, hogy utána sokan sírva jöttek oda hozzám, hogy megköszönjék a megszületett felismeréseiket. A mai napig fel tudom idézni az arcokat és a kedves öleléseket. 

Mit gondol, az emberek mennyire várják el Öntől, hogy mindig, minden körülmények között a nagybetűs pszichológus legyen, aki jól van, aki kiegyensúlyozott, aki önreflexív? 

Pszichológus, orvos, ügyvéd, tanár – bárkit hajlamosak vagyunk idealizálni, és azt gondolni, ő felette áll vagy felette kellene állnia minden esendőségnek, gyarlóságnak vagy gyengeségnek. Steril életek azonban nincsenek. Mindannyian számtalan sebet, hiányt hordozunk magunkban, néha rossz döntéseket hozunk, van, hogy elfogy a türelmünk, időnként elfáradunk, nem tudunk kellő figyelmet adni, talán meg is bántunk másokat. A pszichológus sem egy emberfeletti lény, csupán valaki, aki behatóan ismeri az emberi lélek működésének törvényszerűségeit, elsajátított egy önreflexív működésmódot, és tudását igyekszik személyes életébe is beépíteni és folyamatosan fejleszteni önmagát. Álságos vállalkozás lenne mást mutatni, tévedhetetlennek, hibátlannak beállítani magam. 

A kérdést megfordítva: Ön tudja semlegesen nézni az embereket, vagy a személyéből adódik, hogy folyamatosan figyeli, vizsgálja őket, azokat is, akikhez különösebb kötődése nincsen?

Ahogy egy ortopéd orvos észreveszi, ha valakinek bokasüllyedése van, de nem szólít le az utcán, a pszichológus is lát bizonyos jeleket, látja a szorongás vagy az elfojtott agresszió jegyeit, de hétköznapi helyzetekben ennél többet nem tesz. Az észlelésnél csak terápiás kapcsolatban lépünk tovább.

Ha maradhatunk ezen a vonalon: mit tapasztal? Hogy vagyunk? Lát valamilyen tendenciát az évek során? Az alakulás irányát?

Azt hiszem, nem mondok semmi újat azzal, hogy a magyar társadalom nagy része elkeserítő mentális állapotban van. Kiégés, fásultság, túlhajszoltság, függőségek, hangulati betegségek, magány – minden második emberre igaz valamelyik. A tendencia pedig egyre romló. Sürgős és átfogó kormányzati intézkedésre lenne szükség, különben a most felnövekvő generációk a jelenleginél is rosszabb mentális és fizikai állapotban lépnek majd a munkaérőpiacra. 

Projektmenedzserként is dolgozott, ráadásul abban is sikeres volt. Harmincéves korában vágott neki a pszichológiának. Mit gondol, segíti ma Önt az, hogy egykor menedzserként is tevékenykedett?

Feltétlen. Az üzleti élet egyrészt megtanított struktúrákban gondolkodni, higgadtan elemezni, tervezni. Ezek a képességek a terápiás munkát is nagyban segítik, hiszen még az egyéni terápiák során is a teljes kapcsolati rendszerrel dolgozunk. Másrészt a korábbi tapasztalataim birtokában tisztában vagyok azzal, hogy a világ egy jelentős része nem a lelki kérdések körül forog. Ez a tudás időnként jó szolgálatot tesz, mert nem engedi, hogy végérvényesen elmerüljek a lélek mocsaras, fájdalmas világában. Ha nagyon beszippant a traumák témája, és körülölel a sötétség, csak felidézek egy-két excel táblát, ami visszaránt a realitásba.