Oravecz Edit: nincs időm nem szeretni
Oravecz Edit, a Pannon Várszínház színésznője évtizedek óta szórakoztatja a veszprémi közönséget. Megkeresésünkre, hogy belelássunk a szerepek mögött rejlő személyiségbe, igent mondott, bár hamar kétségei támadtak: mit tudna mondani magáról? Szó esett szerepekről, kihívásokról, és arról is, milyen megélni, hogy életed társa, a férjed, egyben a főnököd is…
Nem szeretsz magadról beszélni?
Nem. Tartok tőle, hogy azt gondolják, álszerény vagyok, pedig csak egyszerűen nem érzem magam annyira érdekesnek. Ha a barátokkal leülünk beszélgetni, társasozni, általában én vezetem a játékot. Ez többnyire önmagunkra irányuló kérdésekből áll, mindig kíváncsi vagyok, hogy a társaság nekem is felteszi-e a kérdést, ami a játékban szerepel. Előfordul, hogy annyira érdekel, amit ők mondanak, hogy rám nem kerül hangsúly.
Szerinted mitől alakult ki ez a fajta csendesség benned?
Úgy hiszem, ez abból adódik, hogy Vándorfi Lászlónak, a Pannon Várszínház igazgatójának a felesége vagyok. Mindig figyeltem rá, hogy ne kerüljek előtérbe. Szerencsére Lacitól is, és természetesen tőlem is távol áll, hogy arról szóljon a színház, hogy mit szeretne a vezető felesége. Érdekes helyzet ez, hiszen előadások után gyakran elmegyünk a kollégákkal kikapcsolódni, olyankor természetes, hogy mindenki szívesen kiadja magából, ami aznap történt vele. Sikerült elérnem, hogy a társaim bízzanak bennem annyira, hogy előttem is nyugodtan merjenek őszintén beszélni. És közben az otthoni dolgokról nem mesélhetek, hiszen nem jó, ha tőlem tudják meg a következő évad előadásait, szereposztását.
Akkor sok titoknak vagy az őrzője…
Már 32 éve vagyok igazgató feleség. Előfordult olyan, hogy Laci rám osztott egy szerepet, de meggyőztem arról, hogy inkább egy kollégám játssza. Persze nem akarok mártírnak tűnni, egyszerűen így láttam helyesnek. Huszonkét éve vagyok a Pannonnál, egyetlen egy címszerepem volt ezalatt: Mici néni két élete. Persze vannak nagy szerepeim is, de nem rólam szólnak az előadások. Lacival a kecskeméti színházban ismerkedtem meg. Ő rendező volt, én színész.
Kecskeméten igazgatóváltás volt, így kirúgtak benneteket. Nem ez volt az egyetlen ilyen eddigi pályádon. Mennyire viseltek meg?
Nem magam miatt volt rossz, felismertem, hogy csak járulékos veszteség vagyok, oldalborda. Soha nem tudtak különválasztani Lacitól. Érdekes, de a házastársakat gyakran egyben kezelik. Azt hiszik, ha Laci úgy gondolja, biztos én is úgy gondolom. Nem mondhatom el a gondolataimat, mert azt hinnék, hogy Laci is így gondolja.
„Szeretem, hogy nincs bennem harag senki felé. Nincs időm nem szeretni. Szeretek szórakozni a kollégáimmal, szeretem a jókedvet, és közben figyelek, hogy ha a férjem úgy jön haza, hogy gond van, akkor támasz legyek neki.
A sok feladata mellett persze az egyik csápjával ő is figyel engem. Egy ideje pedig az is alapszabály, hogy otthon már nincs színház! Én igénylem azt is, hogy ne csak folyton a színházban legyek, Laci viszont felpezsdül, ha egy társaságban a színház lesz a téma. Ha ő nem igazgató, lehet, hogy váltottam volna és ma nem színész lennék. De eszembe sem jutott, hogy eljöjjek a férjem társulatától.
Mi volt a terv?
Például a tanítás. Tanítottam több évig drámajátékot, nagyon élveztem az utat, ahogy sikerült fölszabadítani a diákokat. De a színház mellett ezt nem lehetett folytatni.
Mindig hittél magadban, mint színésznő?
Nem, dehogy. Mindig kételkedem magamban. Ha az ember azt hinné, hogy profi és tudja a dolgát, akkor rutinból végezné a feladatait. Én minden egyes próbafolyamatot nulláról kezdek. Az egyik legemlékezetesebb előadásom A kaktusz virága volt, amit Szilágyi Tibor rendezett a Petőfi Színházban. Szerettem vele dolgozni, ez a darab más miatt is fordulópont volt az életemben: itt kezdtek el megismerni az emberek és megszólítottak az utcán. Nagyon szép időszak volt, sok jó szereppel.
Idén pedig Gizellaként is láthat a közönség. Milyen érzés a királynék városában másodszorra is belebújni a bőrébe? Nagy felelősség?
Most kevésbé érzem a súlyát, hiszen a Petőfiben egykor bemutatott rockopera a lehető legkorhűbb volt. Az idei, Pannon Várszínházas előadás valójában egy fikció, ami nagyobb szabadságot ad. Szeretem ezt a szerepet, elegánsnak kell lennem, bölcsnek, úri nőnek, aki a tapasztalata miatt kissé jobban rálát az élet dolgaira. Van benne egy dalom, amiben kiénekelhetem a fájdalmat a szívemből. Közben zajlanak a próbái a Cholnoky-kódnak, amit Horváth Csaba rendez. Jó érzés, hogy Csaba felesége, Földeáki Nóra is benne van a csapatban, így érdekes most megfigyelni, ők hogyan működnek egy szakmai környezetben, miközben az életben is társak.
Szerző: Szabó Eszter, Fotók: Pannon Várszínház